2012. április 28., szombat

Mi a közös az emberekben, a sünökben és az almavirágokban?

Állítólag, ahogy öregszünk, egyre kevésbé csodálkozunk rá a minket körülvevő világra. Vannak persze örökifjak, akik tudatosan megőrzik a rácsodálkozás képességét, de az alapvető tendencia nem ez. Állítólag.

Én ezt megcáfolnám. Egyáltalán nem vagyok az az örömre törekvő típus, és elé ritkán végzek arra irányuló trenírozást, hogy fennmaradjon bennem az örömre és a csodálatra való képesség. Mégis, azt veszem észre, hogy a világ szebb, mint kiskoromban. (Bár az is igaz, hogy a múltkor, mikor a húgom meglátta, hogy a Királylányok könyvét olvasom az ágyban, kétségbe vonta a felnőttségemet.) A virágok színe, illata erősebb, intenzívebb, mint valaha. Az ég kékebb. A szél erősebb. Az eső csak úgy zuhog, és gyönyörű. Több a szivárvány. A naplemente minden este más, és olyan, mintha a kedvemért valaki egy festékesdobozt borított volna az égre (szeretem az élénk színeket!). A sárga ragyogóbb, a zöld harsogóbb, a lila lilább, a ciklámenről, a rózsaszínről vagy a tűzpirosról nem is beszélve.

Bámulatom legújabb tárgya az almavirág. Hazafelé menet, mikor kiszabadulok a városból, többnyire az ablakra tapadok, és álmélkodom. Mikor nőtt ez a fű? Jé, már hervadnak a tulipánok? De hisz csak most nyíltak ki! Honnan kerültek elő ezek az orgonák? Így vettem észre a viruló almafákat is, és legnagyobb örömömre a kertünkben is találtam egy csodás fát. Micsoda illata van a virágainak!

Ahogy a virágait simogattam, azon gondolkoztam, hogy bár én persze egyformának látom őket, mégsem egyformák. Félelmetes belegondolni, hogy Isten ennyi almavirágot kigondolt és megalkotott! Hisz ezek csak almavirágok! És ez csak az idei garnitúra. Soha nem lesz még egyszer ilyen, mint ők. Már a gondolattól is szédülni kezdek.

És hogyan lehetne kiválasztani közülük a legszebbet? Ugyan, ki lenne képes erre? Hiszen olyan egyformák, és mind szépek. És a sünökre gondoltam, a borzokra, a fűszálakra, az orgonavirágokra, a kisbárányokra. Ki mondja meg, hogy melyik szép? Nekem ez a sün tetszik, neked a másik. A sünök meg esetleg mindkettőt, amit mi szépnek neveztünk, tök rondának tartják. Nevetséges gondolat, beismerem, a sünök szépségéről elmélkedni, és nem is lehet teljesen magunkra vonatkoztatni, de azért mégis megragadt bennem ez a gondolat. Ki határoz meg engem? A többi sün? (Azaz ember.) Szerintem mondjuk az a szép egy sünben, ha hegyes az orra, de a többi sün ezt szépséghibának tartja. Na, most akkor kinek van igaza? És akkor még nem is számolunk azzal, hogy esetleg a sünök között is változik a divat.

Időnként, azaz gyakran szenvedek a divattól, vagyis attól, hogy teljesen más fajta lányok vannak most divatban, mint én, és ettől időnként, azaz gyakran lehangolt vagyok. Ha ez legközelebb előfordul, megnézem magamnak ezt az almavirágot.


Napi Pollyanna

                                           
                         Ha jobban belegondolsz, bőven van rá okod.


Nehéz a dolga a brontoszauruszmamának

- Mit ásol, te héja?
- Kutat.
- Minek a kút, héja?
- Víznek.
- Minek a víz, héja?
- Főzni.
- Mit főzöl, te héja?
- Brontoszauruszkölyköt.
- A magadét, héja?
- A tiedet ellopom!
- Anyja vagyok, nem hagyom, hess!

/Elhangzott egy esti fürdőzés közben./


2012. április 22., vasárnap

Pollyanna és önsorsrontás

Önsorsrontás. Hallottatok már ilyen furcsa szót? Én ma találkoztam vele először, és nagyon szíven talált.

Az a nagy helyzet, hogy mint az előző bejegyzéseimből is kiderült, eléggé küszködök a belgyógyászattal. Csak telnek a napok, nem haladok semerre, a homlokomra kitehetnék a MEGTELT! - táblát, és nő bennem a kétségbeesés. A tegnapi napom sem ért semmit tanulás szempontjából, és este úgy döntöttem, vasárnap félreteszem a tanulnivalómat, és átgondolom a dolgaimat, mert ez így nem fog menni (egyébként szégyellem magam, amiért sokszor csak fakultatívan tartom be Isten törvényeit). 

A délelőtti Istentiszteleten a hegyekről volt szó, amik az életünkben tornyosulnak, és hogy ezeket vagy el kell mozdítani a hitünkkel, vagy neki kell rugaszkodnunk, hogy megmásszuk. Tudtam, hogy minden szó nekem szól, de csak bőgtem. Annyira rám jött a frász, hogy nekem itt most egy heggyel kell birkózni.

Aztán hazajöttem, és míg sült az ebédem, blogokat olvasgattam. Az egyikben találkoztam ezzel a szóval, hogy önsorsrontás, és hogy milyen rémesek az olyan emberek, akik állandóan csak a negatív dolgokat látják maguk körül, és képtelenek bárminek is örülni. És akkor megint rám jött a frász, hogy talán én is ilyen önsorsrontó vagyok? 

Annyira komolyan veszem az életet, az összes kis nehézségével együtt. Azt is hegynek látom, ami nem is az. És egyébként meg mit kell annyira megrémülni a hegyektől? A hegyek nem olyan rémisztő dolgok. Nincsenek fogaik, körmeik, nem fognak rád ugrani és felfalni. Isten azt ígérte, hogy ad erőt a megmászásukhoz, vagy elmozdításukhoz. Fel kell mérni a helyzetet, hogy mi is a teendő, összeszedni a szükséges eszközöket, terveket kovácsolni... de minek úgy megijedni? Minek rettegni? Minek kétségbeesni?

Ma Pollyannát olvastam szabadidőmben (Az élet játéka). Aki nem ismerné, Pollyana arról híres, hogy mindig megtalálja mindenben azt, aminek éppen örülni lehet, akkor is, ha a helyzet nem éppen a legfényesebb. Sokszor gondoltam már arra, hogy nekem is milyen jó lenne így élni, de aztán nem jutottam el a kivitelezésig.

Bátorítok mindenkit arra, hogy ne legyünk önsorsrontók, semmilyen tekintetben. Ha felismerjük, hogy valamilyen síkon változtatni kell az életünkön, ne habozzunk. Én is próbálkozom a változtatásokkal:) Most, második nekirugaszkodásra például már sokkal jobban sikerül mellőzni a csokoládét, és gyakrabban tornázni. A takarékoskodással már nem állok ilyen fényesen, de a mai napon újra végiggondolom, min kellene még finomítani, és annak is újra nekirugaszkodom.

Az a legnehezebb a kezdésben, hogy a legtöbb dolog nem megy azonnal, és az ember hajlamos feladni, "nekem ez úgysem megy!" - felkiáltással. Pláne, ha olyasvalamibe fogsz, ami sok embernek nem szokott menni. Pedig kár feladni, mert Isten sem erre bátorít minket.

Azt hiszem, ha szeretnék Pollyannához hasonlóan örülni az életnek, akkor végig kell gondolnom azokat a dolgokat, amelyek folyton panaszkodásra késztetnek, akaratom ellenére (például az oktatásunk, vagy az egyedülállóságom), és megkeresni bennük a jó dolgokat.

Az egyedülállóság a könnyebb téma. Azért abban sok jó is van. Jó dolog, hogy nem vagyok senkihez lekötve most, mikor mindenkinek olyan nagy feszültséget okoz ez a munkakeresés - olyan nehéz két embernek egy városban munkát találnia. Nagyon örülök, hogy egyben végig tudtam csinálni az egyetemet, nem kellett megszakítani semmi miatt (pl. szülés). Örülök, hogy nem voltam házas az egyetemi éveim alatt, és gyerekeim sem születtek, mert elég rémes lett volna a kettőt egymás mellett csinálni, eléggé egymás rovására mentek volna, és az nem lett volna olyan jó. Jó egy kicsit még szabadon lenni, szabadon találkozni a barátaimmal, alkalmakat látogatni, mikor kedvem van hozzá, nem máshoz igazítani a napomat.

De az oktatásunk... jaj. Most így hirtelen azt mondanám, hogy abban aztán az égvilágon semmi jó nincsen. Na, de próbálkozzunk. Szóval, jó, hogy nem tandíjköteles az egyetem, mert akkor belőlem soha nem lehetne orvos. Jó az is, hogy ha nem is a legjobb módszerekkel, de azért próbálnak minket elég sok elméleti tudással teletömni, hogy minél több dologról legyen fogalmunk. Jó, hogy ez a hatodév már lazább, mint az előzőek - egyszerre csak egy dologra kell koncentrálni, és magam dönthetem el, mikor megyek vizsgázni.
Igazából mindig iszonyúan felbosszant, mikor az emberek arról kezdenek lelkendezni, hogy jaj, de jó már nekem, mert ezen a gyakorlati éven biztosan annyi hasznos és jó dolgot tapasztalhatok, és milyen érdekes lehet benn a kórházban. Ilyenkor szoktam robbanni, és akkor elkezdődik a panaszkodás. Ezentúl igyekszem egyszerűen úgy tenni, mintha ezt nem is hallottam volna, teszek egy megjegyzést a fent olvashatók közül, és ügyesen átugrok a témán.

"...én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.
Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 
Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." Filippi 4,11-13

2012. április 21., szombat

Késő bánat

Ha jártam volna a Klinikába, talán összejövök ott valakivel.
Talán egy belgyógyászpalánta lett volna.
Mostanra talán már belgyógyász lenne.
Talán elmagyarázná nekem, miről is szól ez a belgyógyászat.

2012. április 20., péntek

"... ont monoton bút konokon és fájón"

Szeretitek az Őszi sanzont? Én nagyon. A Tóth Árpád-fordítást, persze. Nem mintha valami értelme lenne a versnek - ez is amolyan szerelemdolog nálam, mint a Győztes leszel, amiről már írtam korábban.

Most nem az ősz húrja ontja rám a monoton bút, hanem a belgyógyászat. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a belgyógyászatot. Vagyis a gyakorlatokat teljes szívemből utáltam mindig is, mert a nagybetűs UNALMAT testesítették meg (a hely, ahol soha semmi nem történik, ha mégis, akkor meg kiküldenek a folyosóra). De maga a tantárgy hasznos, én ezt teljesen belátom. De valahogy elfogyott az erőm így a végére.

Persze, ez nem új keletű dolog. Ezen az egész nyomorult hatodéven úgy vonszolom már magam végig, mint egy nagybeteg. Nem bírom. Nem megy már. Az erőm végéhez értem már nagyon rég. Szégyellem magam, mikor nem orvosisokkal beszélek, és ők lelkendeznek, milyen jó nekem, hogy már mindjárt végzek, és hogy milyen irtó érdekes lehet ez a gyakorlati év, és mennyire szép, nemes és nagyszerű ez a szakma. Most mit mondjak? Biztosan az, de nekem már elég volt. Egy porcikám sem kívánja.

Bebizonyították, hogy semmi vagyok, senki vagyok, semmit nem tudok, semmit nem érek. Erről szóltak az első évek. Eleinte ment a rivalizálás ezerrel, aztán lassan ellankadtak a szárnyak. Negyedéven már nem bírt senki rivalizálni, mindenki örült, hogy bent maradt, és hogy túlél. Negyedéven már fapofával fogta az ember az négyszáz oldalas könyvet, amire három napot kapott. Tessék megtanulni. Jó, hát lássuk, mire megyünk. Sok mindenre nem, de azért próbálkoztunk. Ezt is lehet bírni egy darabig.

Most meg itt ülök, itt van mellettem Tulassay belgyógyászat könyve, kétezer oldal. Meg persze van még pár másik könyv is, azok is jók. Egy oldalt nem bírok elolvasni hányinger nélkül.

Józsefre gondolok. József a börtönben. Neki sem lehetett túl vicces. És neki még papírcsíkja sem volt, amiről minden este levághatott volna egy darabot, mert nem tudhatta, hogy szabadul-e valaha. Hogy bírnak ki az emberek ilyesmit? Hogy lehet bírni a monoton, szürke, egyforma napokat, válladon a teherrel, ami túl nagynak bizonyult, amiről kiderült, hogy túl kicsi vagy hozzá, mégsem lehet letenni? Hogy lehet ezt kibírni?

Bárcsak tudhatnám, hogy fel fog oldódni a szívemben ez az érzés. Ez a kiégtem-nem-bírom-érzés. Honnan szerezhetném vissza a lelkesedésemet? Honnan tudhatom, hogy kisorvosként nem leszek ugyanilyen kiégett?

Engedelmesség. Az engedelmesség néha kitartást jelent az undok, szürke napokon, amelyek azt éreztetik, hogy soha nem lesz végük. Isten embere ilyenkor megfeszíti minden erejét - mert ezek a napok talán több erőt igényelnek azoknál, amikor valami borzasztó dolog történik -, és küzd, mert tudja, hogy ez a nap is része a TERVNEK.

2012. április 15., vasárnap

Az egészséges és takarékos életmód rögös útja

Sosem voltam spórolós, mert gúzsba kötöttnek érzem magam, ha nem vehetek meg semmit, amihez épp kedvem támad, és amire pénzem is van. Ráadásul szeretem a csokit, a süteményeket, a mogyorókrémet és a főtt tésztát. Mozogni pedig utálok, mert fárasztó és unalmas.
Ezek után, ha én egyszer takarékos és egészséges életmódot folytató egyén leszek, akkor szerintem mindenkinek megvan rá az esélye. De egyelőre még nem nagyon bízom el magam, mert nem mondhatnám, hogy óriási lépésekkel haladnék előre az úton. Körülbelül két hete elkezdtem felírni minden fillért, amit elköltök, és összeállítottam egy táplálkozási szabályzatot, ami lefekteti, hogy a fentebb említett finomságokhoz havonta legfeljebb hányszor lenne illdomos hozzájutnom. Ma átnéztem mindkettőt, és kiderült az, amit már átnézés nélkül is sejtettem: katasztrófa vagyok. No, de nem baj, holnaptól újrakezdem az egészet. Egyszer majd csak belejövök, nem?

Gondolom, azt nem nagyon kell magyaráznom, miért szeretnék megtanulni takarékoskodni. Az egészséges életmódhoz azonban fűzök néhány megjegyzést. Szóval, nem a divathullámot követve tűztem ki célul, hogy igyekszem egészséges életmódot élni. Hogy őszinte legyek, a divathullámok mindig irritáltak kicsit. Egy időben olyan szobatársaim voltak, akik zabpelyhet, zsírmentes húst, natúr zöldségeket és puffasztott rizst vettek magukhoz táplálék gyanánt. El sem mondhatom, mekkora ingert éreztem arra, hogy zsírban és csokiban tocsogó kajákat egyek. Sajnos, többnyire engedtem az ingernek, és még jól is esett.
De ha az ember tesz egy kört a belgyógyászaton, megszemléli a cukorbetegségtől elfeketedett lábakat, a magas vérnyomástól és szívbetegségtől tönkretett, ágyban fekvő, fújtató öregeket, akkor elég hamar arra a következtetésre jut, hogy mégis csak van valami ebben az egészség-dologban.
Nem is beszélve arról, amiről már oly sokszor hallottunk, hogy a testünk a Szentlélek temploma, és nem csinálhatunk vele azt, amit akarunk.
Vagy arról, hogy mennyivel jobban érzi magát az olyan ember, aki normális ételeket eszik, rendesen mozog és alszik.
Vagy arról, hogy az egészségesen élő emberek általában szebbek, ettől jobban érzik magukat, kedvesebbek tudnak lenni másokhoz, és jobban be tudják tölteni azt a szerepet, amit Isten rájuk bízott. Tapasztalatból mondom, hogy elég nehéz Istennek szolgálni, miközben az ember egy rémes szörnyetegnek látja magát.
Szóval: hajrá, egészséges-életmód!

Közrebocsátom az étkezéssel kapcsolatos határvonalaimat. Mindössze annyit tettem, hogy összeírtam a kritikus ételekből a havi adagot. Lehet, hogy egyesek elszörnyednek majd, hogy micsoda édesség-hegyeket engedek meg magamnak, de az a helyzet, hogy nekem elég kínszenvedés az is, hogy csak ennyit egyek belőlük. Persze nem mindenkinek feltétlenül ezek a kritikus ételek, de én nem szoktam pl. chipset, hamburgert, szalonnát enni, úgyhogy ezeket nem vettem be a tiltólistára. Mindenkinek egyénileg kell végiggondolnia a gyenge pontjait!

Íme, a nagy mű:
Péksütemény  - 2 hetente
Főtt tészta  - 2 hetente 1 adag
Pizza - havonta 1/2
Olajban sült étel - 2 hetente 1 adag
Cukrozott innivaló - hetente 3dl
Sütemény - 2 hetente 1 szelet
Fagyi - havonta
Csoki - havonta
Túró rudi - hetente

Ezen kívül szereztem egy ugrókötelet, és két tollasütőt labdával. És biciklim is van, azt is használom.

A mai sportmutatványom: biciklizés a cipőorron is túlérő, alsószoknyás szoknyában, a csomagtartón tojással, a kormányon egy fuksziát egyensúlyozva. (Az úgy volt, hogy meg akartam mutatni a húgomnak, hogy milyen szép fuksziákat árulnak a piacon, aztán az egyiknek valahogy a tulajdonosa lettem. Ennyit a spórolásról.)


2012. április 12., csütörtök

Szeretem az életet

Szeretek iszonyúan megázni, hogy aztán ledobálhassam a csuromvizes ruhát,és bebújhassak a jó melegbe.
Szeretem az égnek azt a földöntúli, hátborzongató színét, mikor tudod, hogy mindjárt feltűnik a szivárvány.
Szeretek nagyokat csókolni a kisöcsém puha arcán.
Szeretek reggel belebújni a frissen mosott, agyonfoltozott zsilipruhába.
Szeretek éjszaka, ügyeletben mászkálni a kórházfolyosón.
Szeretem letördelni az ampullák tetejét, és nagy komolyan felszívni a gyógyszereket a fecskendőbe.
Szeretem azt a másodpercet, mikor előbukkan egy újszülött, és én magam is úgy érzem, mintha először vennék levegőt.
Szeretem nézni az újszülöttek csúnya, gyűrött kis arcát.
Szeretem nézni az elégedettséget az emberek arcán, mikor valami olyat esznek, amit én készítettem.
Szeretek százszor elénekelni egy dalt, ami éppen megtetszett.
Szeretem, mikor meghallok egy számot, amit már hallottam korábban, de nem érdekelt, és hirtelen teljesen beleszeretek.
Szeretek fogni egy üres papírt, és leírni rá egy legalább húszlépcsős folyamatábrát.
Szeretek összepakolni egy nagyon rendetlen szobát.
Szeretek szétválogatni és polcra rakni egy nagy halom könyvet.
Szeretem az antikváriumokat.
Szeretem a pizsamanadrágjaimat, amikben ezerszer királylányabbnak érzem magam, mint bármelyik hosszú szoknyámban.

Nem állítom, hogy túl sokat tudnék az életről, annak működéséről, vagy netán értelméről. De múlt héten, a Csűrcsavar leveleit újraolvasva kaptam egy kis szeletkét az életből. Mégpedig, hogy az élet értelme, az nem itt van a Földön. Tudom, triviális. Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. Ne szeressétek a világot. Satöbbi. A Bibliában le van írva párszor, mégis, nekem csak most esett le úgy igazán kézzelfoghatóan.
A halált mindig olyan iszonyú borzalmas dolognak tartottam. Így nagyon új volt C.S.Lewis értelmezése, aki szerint a hívőnek ez a happy end. Végre vége. Végre megszabadultam a bűnös testemtől, végre nem gyötörhet már többé a kísértő, a sátánnak többé nem lehet hatalma felettem. Végre vége a küzdelemnek. Végre meglátom Őt. Igazán sosem tudtam elképzelni, hogy Ő valóban létezik, de most hirtelen minden világossá válik. Felismerem Őt, felismerem az angyalait, anélkül, hogy be kellene mutatkozniuk nekem. Láttam őket az utamon, csak nem ismertem fel. Ó, micsoda happy end!

Fura, hogy ha nem itt a Földön akarsz boldog lenni, akkor végre képes leszel rá, hogy az legyél.


2012. április 11., szerda

Lassan megy a talpraállás

Elég beteg voltam az elmúlt hónapban. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen beteg. Néha úgy tűnt, már meggyógyulok, mikor újra rám tört a torokfájás, fülfájás, láz, és kezdődött elölről az ágyban fekvés.
Mikor legelőször elkezdődött, már a második nap orvoshoz mentem, mert féltem, hogy a fülemre húzódik. Nagyon fura itt az üzemi háziorvos. Igazából szíve szerint nem is adna gyógyszert senkinek, hanem az alternatív módszerekkel traktál mindenkit, persze én sem maradhattam ki belőle.
Azzal kezdte, hogy hogyan táplálkozom, hogy szokott-e fájni a gyomrom. Hát, szokott, gyomorfájós vagyok. Na, erre a témára rögtön ráugrott. Hogy nem gondolom-e, hogy az emésztőrendszerem van túlterhelve? Mert hogy a kínaiak azt tartják, hogy a légző- és az emésztőrendszer szoros kapcsolatban állnak egymással, mert hát jóformán egymás mellett vannak. Szóval, mit gondolok erről? Nem azért betegedett meg a légzőrendszerem, mert az emésztőrendszerem nem bírja már tovább?
Őszintén szólva, én inkább egy kis Streptococcusra gyanakodtam.

Lényeg a lényeg, egyikünknek sem volt igaza, ami a fő okot illeti. Ahogy visszanézek az elmúlt hónapra, világosan kirajzolódik előttem, hogy itt tulajdonképpen a a gyík halála zajlott , csak kicsit lassabban, mint a C.S. Lewis-történetben. Ahogy a gyík meghal, te is majdnem meghalsz. A lényeg a majdnem. Remélem, most már túl vagyunk rajta, és tényleg meggyógyulhatok.

Nagyon utálom egyébként magamban, hogy olyan lassú vagyok. Semmit nem bírok rendes sebességgel felfogni, ami a lelki dolgokat illeti. Nem tudok egyszerre letenni dolgokat, nem tudok egyszerre változtatni, mindennek annyiszor neki kell rugaszkodnom. Ezzel a gyíkkal is elment egy hónapom, és még most is félig-földön-fekvő állapotban vagyok. Kicsit hányingerem is van magamtól, hogy hogy lehettem már megint ilyen hülye, hogy hagyhatom folyton, hogy hülyeségek bálvánnyá nőjenek az életemben, rángassanak, kínozzanak? És mi a biztosíték, hogy ezentúl okosabb leszek? Hogy nem esem pontosan ugyanabba a csapdába még egyszer?

Most valahogy nem vigasztal az sem, hogy mindenki követ el hibákat, és mindenki csinál butaságokat. Valahogy a saját dolgaim sokkal nevetségesebbnek és gyerekesebbnek tűnnek a többiekéinél.

63. zsoltár

Dávid zsoltára, abból az időből, amikor Júda pusztájában volt. 
Ó Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.
Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet. 
Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.
Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem. 
Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám. 
Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem.
Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. 
Ragaszkodik hozzád lelkem, jobboddal támogatsz engem.  
De akik pusztulásomra törnek, a föld mélyébe kerülnek. 
Kardélre hányják őket, sakálok eledelévé lesznek. 
De a király örül Isten előtt. Dicséretet mondanak, akik rá esküsznek, a hazugok szája azonban bezárul.

Milyen jó, hogy mikor a tükörbe nézve kétségbeesem, feljebb is emelhetem a tekintetem. És mikor már nem fürkészem kétségbeesve, megtisztul a tükör is.

Végezetül íme, egy nagy kedvencem, melyet múlt héten találtam:

2012. április 2., hétfő

Apró-cseprő

Múlt héten önkényesen szabadságot vettünk ki, és az egész hetet otthon töltöttük. Ennek megfelelően muszáj közrebocsátanom az otthoni "gyűjtést":

Marci módosított énekszövegei (Pintér Béla nyomán):

1. "Jézus a barátom, velem van, én nem bánom. " 
2. "Indulj el, vállald a kihívásokat, fogadj el mindent, de csak a könnyű dolgokat!"
3. "Góliátnak volt egy nagy sirálya

/Eredeti verzió: 1. télen-nyáron 2. NE 3. hibája :D/


Palival veteményeztünk valamelyik nap (én húztam az árkot, ő vetette a magokat). Mikor végeztünk, letört egy nagy, elszáradt gyomnövényt, és odanyújtotta nekem huncut mosollyal: "Veszekedjünk rajta?"
Hamar rájöttem, hogy ez annyit tesz, hogy meg kell fogni a gyom másik végét és ráncigálni kell egymás kezéből. Egyszer csak kettétörik, ilyenkor jön a nagy nevetés, aztán megint megfogjuk a hosszabb darabot, és folytatjuk. Marci egy darabig figyelte, mit művelünk, aztán szánakozva rám szólt: "Eszter, közben azt kell kiabálni, hogy: az enyém, nem a tiéd!"

Sajnos, egy hónapja rajtam van valami szörnyű náthaféleség, ami néha egészen múlni látszik, de csak azért, hogy három nap múlva újult erővel támadjon. Most épp az orrmelléküregeim vannak soron. Ennek ellenére a mai nap határozottan sikeresnek mondható, mert:

1. megbeszéltem Istennel a dolgaimat (az utóbbi héten elég tűrhetetlenül viselkedtem vele szemben. Valahogy rám jött a lázadás: "Istenem, nagyon fáj ez az egész, ami történik, illetve pont, hogy nem történik, és ha te nem segítesz rajtam, mert hát láthatóan nem segítesz, akkor majd megoldom a dolgot valahogy ÉN".)
2. elkészítettem a költségvetésemet, hogy gátat szabjak pazarló hajlamaimnak, pláne most, mikor olyan sok mindenre kellene spórolni (elsősorban a lakásunk berendezésére!)
3. készítettem egy papírcsíkot, amiről mindennap le lehet vágni egy négyzetet, és így mindennap megszámolhatom, hány nap van még hátra az államvizsgáig - jelentem, már csak 142!!
4. aláírattam a belgyógyászat gyakorlatomat (brrr), és átnéztem a tételsort, beosztva, hogy hány tételt kell egy nap átvenni a sikeres szigorlat érdekében (13-at)
5. kidolgoztam egy szisztémát, hogy hogyan szoktassam le magamat az édességről és hogyan kezdjek el egészségesen táplálkozni (az orvosok állandóan az egészséges életmóddal jönnek a betegeiknek, de igazán kíváncsi lennék rá, hogy hányan próbálták már meg kivitelezni - én már sokszor, és egyszer sem sikerült, de kitartó vagyok)

Hát nem sikeres nap ez a mai? És még hátra van a fele!