Méghozzá, hogy múlt hét szerdán átestem a belgyógyászat szigorlatomon. Sokkal gyorsabb és fájdalommentesebb volt, mint azt valaha álmodni mertem volna.
Az úgy volt, hogy igazából egyáltalán nem volt szándékomban múlt szerdán vizsgázni. Mikor elkezdem a gyakorlatokat, mindig azt képzelem, hogy én majd gyakorlat közben mennyit fogok tanulni, és felveszem a vizsgát jó koránra. Aztán persze a gyakorlat úgy zajlik, hogy délután hazaesek, alszom, alszom, aztán mire felkelek, már felesleges elkezdeni tanulni, mert mindjárt vége a napnak. Szóval a belgyógyászattal is így jártam. Felvettem a vizsgát másodikára, aztán gyakorlat közben semmit nem haladtam, a felkészülésre szánt időmben úgyszintén semmit.
De igazából nagyon is éreztem, hogy felesleges ezt a vizsgát tologatni, mert csak a szenvedéseimet nyújtom vele, a tudásom semmivel sem fog bővülni. És mire lett vizsgaidőpont egy héttel későbbre, addigra már nem adhattam le a vizsgát, úgyhogy az utolsó percben, hétfő este eldőlt a sorsom.
A kedd elég fura lelkiállapotban telt. Mindig elég furán vagyok a vizsgáim előtt. Amolyan számot-vetek-az-életemmel-állapotba kerülök ilyenkor, mérlegelem, hogy mi az, ami igazán fontos, és próbálom azt erősíteni magamban, hogy ez a vizsga épp nem tartozik az életem nagy eseményei közé, amelyek igazán számítanak.
És persze ilyenkor rám tör az iszonyatos lelkiismeret-furdalás is, hogy hogy lehetek ilyen iszonyúan link alak, miért nem tanultam sokkal többet, és vajon Isten mit szól ehhez a szánalmas teljesítményhez, amit az elmúlt hetekben én "tanulásnak" mertem nevezni.
Az volt a jó, hogy az utolsó hetet azzal töltöttem, hogy átnéztem azokat a témaköröket, amikről a többiek írták, hogy főleg azokat kérdezik. Elég hamar beláttam, hogy nekem azt is bőven elég átvennem, annak is nagyon örülhetek, ha azokat tudni fogom, mert egyszerűen képtelen vagyok ennyi mindent a fejembe tömködni. Meg sajnos folyton rajtam van az a gonosz érzés, hogy "na ne már! ezt meg most mi a fenének tanuljam meg? hiszen ezt még a belgyógyászok se tudják mind! én meg aztán soha-soha-soha nem fogom használni!" Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy önkényesen úgy döntöttem, néhány betegséget nem tanulok meg. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember igenis tudjon egy csomó mindent, amit itt az egyetemen belé vernek, és ne kelljen mindenhez konzíliumot kérnie (amúgy ez egyáltalán nincs így, az orvosok a legkisebb hülyeséggel is inkább megkeresik az illetékes szakorvost). De mondjuk az számomra teljesen lényegtelen, hogy egy bizonyos fajta leukémiát pontosan milyen szerekkel, milyen dózisban és hány napon keresztül kezelek. Soha életemben nem fogok leukémiát kezelni. Ez biztos. Ha véletlenül mégis, addigra már teljesen más szerek lesznek. Ez is biztos.
Szóval, lényeg a lényeg, halálra váltan, és a bukás jó nagy esélyével indultam szerdán a vizsgámra. Ott találkoztam egy évfolyamtársammal, akivel az alábbi módon zajlott a beszélgetésünk:
Én: Szia! Hogy vagy ezen a szép napon?
Ő (halálsápadtan): Nagyszerűen, köszönöm.
Én: Neked alá van már írva az indexed?
Ő: Ja, nekem? Nekem igen, merthogy én már másodjára vagyok itt.
Én: Micsoda??? Öt hét pótgyakorlat után???
Ő: Igen. X-nél voltam, megkérdezte, hogy mennyi az aorta meg a mitrális billentyű keresztmetszete. Nem tudtam, erre ő azt mondta, ha ezt nem tudom, mást sem tudok, úgyhogy viszlát a B vizsgán.
Én: Ööööööööööö........... pompás!
Aztán megérkezett még pár ember, mindenki tiszta ideg volt, és elkezdődött a szokásos műsor, melynek során az emberek azt hajtogatják, hogy ők nem tudnak az égvilágon semmit, aztán utána olyasmikről kezdenek beszélni, amiről te még csak nem is hallottál. Majd megjött a prof, és közölte, hogy mi páran nála leszünk (a felolvasottak szívéről hangosan zuhantak a kövek), pár embert visszahívott későbbre egy másik profhoz.
Utána bementem, kihúztam három jó tételt, kidolgoztam, elsőként jelentkeztem felelni, csupa olyasmit kérdezett, amire a többiek a közös fórumon figyelmeztettek, úgyhogy szinte mindenre tudtam a választ, nagyon meg volt elégedve, folyton hajtogatta, hogy "nagyon jó, nagyon jó", aztán kaptam egy nagy ötöst és viszlát.
Ha most visszagondolok, még mindig nem tudom elképzelni. Hogy történhetett mindez? Én? Belgyógyászatból? Leszigorlatoztam? Pláne ötösre? Micsoda???
Volt egy időszak, amikor minden bokorban jeleket véltem felfedezni, mert azt képzeltem, Isten jeleket küld, hogy megtudjam, milyen döntéseket kell hoznom egy-egy helyzetben. Ez jó nagy hülyeség volt, azóta rájöttem, és a jövőben az ilyesmitől őrizkedni fogok, inkább Isten nyilvánvaló parancsait és a józan eszet kívánom majd segítségül hívni döntéshelyzetekben . Ettől függetlenül úgy gondolom, azért vannak az ember életében jelek. A belgyógyászat szigorlatom is ilyen. Annak a jele, hogy 1. Isten nagyon szeret engem 2. Isten bármit megtehet 3. Istennek van terve velem az orvoslás területén.
Ha olyan fajta lennék, most azt írnám: halleluja! Szóval... halleluja!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése