2012. július 30., hétfő

Nyafogás

Tegnap este beütött a na-most-tele-a-hócipőm-hangulat. Sok dolog felgyűlt bennem, és csak járkáltam fel-alá a szobában, mint aki megkergült, pakolásztam, mindenfélét csináltam, közben egyre rosszabbul éreztem magam, és tudtam, most az lenne a megoldás, ha mindent lehajítanék a kezemből, szépen leülnék, és megbeszélném Istennel, ami nyomaszt, és akkor minden megoldódna.

Én nem tudom, miért, de mindig halogatom az ilyesmit. Kicsit olyan ez nálam, mint a takarítás. Általában elég rendszerető vagyok, mindig a helyére pakolok mindent, amit épp nem használok, napjában többször felseprek, ha kell, azt szeretem, ha minden tiszta. De van, hogy épp nincs kedvem a helyére rakni valamit, mert túl fáradt vagyok, és lelököm. Az első darab pedig vonzza a többit. És már nincs is kedvem őket elrakni, csinos halom gyűlik a padlón, az asztalon, a szekrénybe hajtogatás nélkül hajítom a ruhákat. Aztán egy-két nap múlva már tűrhetetlenné fokozódik az állapot, akkor hozzálátok, és mindent összepakolok. Még élvezni is szoktam ezeket a nagytakarításokat.

A lelki dolgok ugyanígy mennek. Általában menet közben megbeszélem a dolgaimat Istennel, abban a percben, ahogy jönnek, vagy mennek. De van, amire nem elég egy perc, most nincs időm, fáradt vagyok... és már gyengül is köztünk a kapcsolat, elhallgat az örökös fecsegés (ami nálam a "szüntelen imádkozzatok"), és elkezdenek gyűlni a dolgok, és jaj, nem akarok leülni kiönteni a szívem, mert tudom, hogy hosszadalmas lesz, és talán fájdalmas is. És csak járkálok fancsali képpel, mint aki elrontotta a gyomrát, úgy is érzem magam, és halogatom, halogatom az elkerülhetetlent. Pedig jó letenni a terheket.

Mikor aztán végre leülök, azt sem tudom, hol kezdjem. Az ember nem vág rögtön a valódi probléma közepébe, elkezd teljesen másról beszélni. Tegnap az időjárással kezdtem. Hogy eddig olyan szép volt az idő, igazán gyönyörű államvizsgára-tanulós, a szemnek kedves, napsütéses, de a forróság elmaradt, mindig volt egy kis szél vagy eső. Most meg majd' megpusztulok, lélegezni sem lehet ettől az időtől. Tudtam, hogy ez szimpla nyafogás, mert ami eddig volt, az nem volt szokványos, nyáron meleg szokott lenni, ezen nem kellene fennakadni.

Aztán haladtam mélyebbre a gondokkal, magam is meglepődtem, hogy Isten hogy ad békességet a szívembe, mikor a probléma ugyanúgy megoldatlan, de hirtelen már nem éreztem olyan nehéznek és elhordozhatatlannak az egészet. És akkor vettem észre, hogy odakint elkezdett zuhogni az eső.

Csak álltam az ablakban, kitartottam a karom, hogy csapja az eső, néztem, hogy milyen gyönyörűen zuhog az utcai lámpák fényénél, és arra gondoltam: ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire törődsz velem. Nem hiszem el, hogy ennyire kézzelfoghatóan megmutatod: hallottalak. És nem hiszem el, ezt most miért kapom? Nem is kértem. Csak nyafogtam. A nyafogás nem kérés, azért jó esetben egy füles jár. Ez a szeretetnek olyan felfoghatatlan megnyilvánulása volt, hogy teljesen mellbe vágott.
Egy darabig csak bámultam a zuhogó esőt, arra gondoltam, milyen jó is lehetne most kint, aztán már cseréltem is a pizsamát utcai ruhára, és vágtattam lefelé a lépcsőházban. Körbejártam a háztömböt, jól megáztam, minden pocsolyába belegázoltam, és maradéktalanul boldog voltam, amíg egy kis hang el nem kezdett visítani a fejemben: " te kis hülye, sarkig nyitva hagytad az ablakot, ugye, tudod, mi történik a laminált padlóval, ha vizes lesz?!!" Úgyhogy felrohantam, de mivel ellenkező volt a szélirány, a padló még teljesen száraz volt. Utána már nem mentem vissza, csak néztem a szobából az óriási villámokat, és élveztem, hogy csuromvíz a hajam.

2012. július 23., hétfő

Elszólások a szülészeten

Főorvos 1 (a másiknak kínálgatja a nyakán ülő orvostanhallgatókat): Nem viszel magaddal 1-2 lyányt? Nagyon okosak...
Főorvos 2: Na látod, épp ez az. Egy nő ne legyen okos. Tudjon jól főzni, oszt jól van.

17 éves lányka érkezik, olyan panasszal, amely egyértelműen kapcsolatba hozható a szexuális partnerek gyakori cseréjével. Anyukája kíséri, mindketten szörnyű idegesek. Az orvos megkéri, hogy öltözzön le a függöny mögött.

Lány: Hogy öltözzek le?
Anyuka (mindjárt szétrobban a feszültségtől): Hát, ahogy szoktál!

2012. július 22., vasárnap

A lepényhal megy előre, a remény hal meg utoljára

Van egy fuksziám. Azt hiszem, írtam is róla annak idején, mikor megvettem.

Engem általában eléggé szeretnek a növényeim, mert mindennap öntözgetem őket, lecsipkedem róluk az elszáradt részeket, vagy csak simogatom a leveleiket. Szeretek velük lenni, és ezt meghálálják. Szegény fuksziával viszont nem jött össze a dolog. Ugyanis a megvásárlása után hazautaztam hétvégére, senki nem locsolta meg, és gyalázatosan elszáradt két nap alatt. Próbáltam aztán öntözgetni, újabb és újabb erőfeszítéseket tett is a virágzásra, de egyik kísérlete sem tartott sokáig. A koliszoba ablaka keletre nézett, és reggelenként mi is kisültünk az ágyból, nemhogy szegény fukszia. Mikor átköltöztünk az albérletbe, már elég gyalázatosan festett, és én hamarosan hazautaztam két hétre. Két hét víz nélkül túl sok volt neki.

Mire visszajöttem, egy virágcsontvázat találtam. Levele egy szál sem, ágai szárazak, akár a puskapor. Esély arra, hogy még életben legyen, nulla. De valahogy mégsem vitt rá a szívem, hogy kidobjam. Öntözgettem a többiekkel együtt, és minden reggel elhatároztam, hogy majd valamikor a nap folyamán sort kerítek rá, és kidobom. Jó lesz még a cserepe más növénynek.

Ma reggel, mikor aggódva locsolgattam az új fűszernövényeket, elhatároztam, hogy a fukszia többször nem kap vizet. Ugyan minek? Nem akarok komposztálni a szobában, és nincs más ok, amiért nedvesen kellene tartanom egy növénymaradékot.

Aztán közelebbről is megnéztem a cserepet, és hirtelen észrevettem, hogy egy csomó új, zöld kis hajtása van az elszáradtnak hitt szárain, szám szerint tizenhat.

Mától fogva ez a növény a remény és a kitartó küzdelem megtestesítője számomra. Ugye, milyen érzelgős vagyok? Hiszen ez csak egy fukszia.

2012. július 20., péntek

Bölcselkedés pár fűszernövény kapcsán

Az úgy volt, hogy bevásárlás közben elhaladtam a virágpiac mellett. Komolyan, a virágpiac számomra életveszélyes terep, azaz pénztárcaveszélyes. Egyszerűen képtelen vagyok megállni a vásárlást. Bizsereg a kezemben a pénztárca, vagy mi. Ebben totálisan az anyukámra ütöttem, ő sem tud következmény nélkül elhaladni olyan helyek mellett, ahol növényeket árulnak. 

Pedig még csak nézelődni sem akartam! Egyszerűen csak megláttam egy fűszernövényes standot, és rögtön beugrott, hogy tegnap olvastam egy klassz túrókrémreceptet, amibe kell menta -  és itt árulnak mentát! Az persze nem jutott eszembe, hogy tegnap már lejátszottam ezt a gondolatmenetet az ágyban ülve. Ugyanis a recept kapcsán rögtön kínzó vágyat éreztem arra, hogy elrohanjak, és szerezzek egy cserép mentát... és persze kaprot és metélőpetrezselymet. (Azért csak ezeket, mert metélőhagymám már van.) De okosan meggyőztem magam, hogy ez sokba kerülne, és most nincs pénzem, egyébként is eltört a szemüvegem, és meg kell csináltatni (jajj!), és az első fizetésig CSAK A LEGSZÜKSÉGESEBBEKET vesszük meg. Szóval nincs fűszernövény.

Na, hát csak ezeket felejtettem el, mikor megláttam a fűszernövényeket. A mentára még lenne mentségem, mert az szerepelt a receptben, de a citromfű és a bazsalikom... jajj!

Az a lényeg, hogy három (vagyis a metélőhagymával négy) cserép fűszernövény büszke birtokosa lettem, és immár harci feladatom őket életben tartani. Ugyanis szegénykék kerti növények lennének, de nekem még egy rendes ablakpárkányom sincs.

A piacról hazafelé jövet azon merengtem, miért nem lehet soha semmi tökéletes. Itt ez a lakás. Nagyon klassz kis lakás, igazán nagyon tetszik, igazán hálás is vagyok érte, és jól érzem benne magam. De most vágyódással gondolok egy olyan lakásra, aminek legalább erkélye van. Miért kell az embernek folyton valami másra áhítozni?

Arra jutottam (Eszter, a nagy gondolkodó), hogy ezen a világon semmi nem lehet tökéletes, mert csak a menny tökéletes, és nem szabad, hogy itt a földön úgy érezzük, ennél jobb már nem kell nekünk. De ez nem jogosít fel minket az orrunk lógatására! A búslakodásra egyszerűen nincs idő. Feladatunk, hogy mindennek örüljünk, ami jó, ami pedig nem tökéletes, arra ott a kreativitásunk, hogy javítsunk rajta, megváltoztassuk, vagy épp megtanuljunk másképp viszonyulni hozzá. Az egésznek a küzdelem adja meg a szépségét. Ugyan mi szépség lenne olyasvalamiben, ami csak az ölünkbe hullik?

(Na jó, elismerem, hogy az ölünkbe hulló dolgoknak is megvan időnként a maguk szépsége, és hogy őszinte legyek, nem bánnám, ha pár dolog most mindenféle küzdelem nélkül az ölembe hullana, de azzal vigasztalom magam, hogy a küzdelem csak növeli majd az értéküket, és mikor megkapom, akkor aztán igazán tudom majd értékelni őket.)

Szóval, minden kreativitásomat bevetem, és létrehozom a saját szoba-fűszernövénykertemet!

2012. július 19., csütörtök

Ez már kezd élesben menni

Ma voltam egy kicsit dolgozni a leendő munkahelyemen. Szuper volt! Régebben is bejárogattam időnként, de mióta mindenki tudja, hogy én leszek az egyik szerencsés, aki ősztől ott dolgozhat, sokkal több mindent rám bíznak a leendő kollégák.

A szülőszobán volt egy csomó orvostanhallgató+szülésznőtanonc, a műtőbe meg nem kellett asszisztens (kevés a műtét a nyári szabadságolások miatt), így az ambulanciát választottam. Ott aztán lehetett vizsgálni, rákszűréseket csinálni... mindenkinek jó volt, én élveztem, az ambuláns orvos meg pihenhetett. 

Mindig nagyon hálás voltam azért, hogy harmadéves koromban kaptam egy olyan gyakorlóhelyet Istentől, ahol nagyon sokat magyaráztak, százszor megmutattak mindent, és mindenhez odaengedtek, de most tudom csak igazán értékelni. Ilyen háttérrel könnyű... vagyis jóval könnyebb. Nem kapok frászt, mikor azt mondják, vegyem le a rákszűrést, persze, az elsőnél remeg a kezem, mert néznek, de aztán megnyugszom. Ezek a mozdulatok már rég benne vannak a kezemben. Rémes lenne most elkezdeni! Így is elég béna vagyok, nem kell még a teljesen kezdők bénázása is.

Milyen furcsa, nem? Ha élesben megy a dolog, ha olyanok figyelnek, akik még nem láttak téged dolgozni, tuti elrontod, pedig amúgy már ment. Hát, bele kell ebbe jönni. Csak néha picit ijesztő, hogy ha valamit mondok, azt elhiszik. Hat év alatt megtanultam, hogy a mi munkánk semmit nem ér, és nekünk senki nem hisz, ha elmondtam, hogy ezt vagy azt tapasztaltam a vizsgálat során, csak rálegyintettek. Most meg beírják az ambuláns lapba. Hűűű...

Ebédidőtájt összefutottam az egyik negyedévessel, és beszélgettünk egy sort. Azt mondta: "Látszik rajtad, hogy te nagyon jól érzed itt magad... csak úgy ragyogsz!"

Már nincs két hónap az avatásig! Alig várom...

2012. július 14., szombat

Debrecen, újra

Íme, itt volnék megint, hátam mögött a gyerek szigorlattal, két hét nyári szünettel és két költözéssel (először a koliból, majd otthonról). El sem tudom mondani, mennyire nem akarózott eljönni otthonról, milyen rémes volt egy hétig a szobámban válogatni a jegyzeteket, könyveket, mindent bedobozolni, és üres polcokat hagyni magam után. (Azért nem hoztam el minden könyvet otthonról, mert Marcika hosszasan alkudozott velem a mesekönyvek ügyében, ugyanis azok annyira izgalmasak, hogy ő jobban szeretné otthon tudni őket.)

Szóval pocsék volt bepakolni, pocsék volt két hét után visszajönni ide, ahol nincs a családom, nincs kert, nincs semmi, csak a tanulás, panel, meleg... teljesen lehangolt voltam, és azt a gondolatot sem tudtam kiűzni a fejemből, hogy én voltaképp most elköltöztem otthonról. Ez persze nem igaz, mert már hat éve elköltöztem, és eddig is háromhetente-havonta jártam haza, csak épp annyi a változás, hogy több cucc van velem. De akkor is szomorú voltam, és nem akartam megvigasztalódni.

Aztán megérkeztünk Debrecenbe, és azt kell mondanom, hogy a fentiek ellenére az első saját lakásnak varázsa van, akkor is, ha csak egy bérelt lakásról van szó. Jó volt kinyitni a postaládámat, és négykézláb felszedni a harminc kizúdult szórólapot, jó volt előkeresni a lakáskulcsomat, amin azt hiszem, vagy hat kulcs lóg, és bejönni a lakásunkba, kinyitni a saját konyhaszekrényemet, amiben katonás sorrendben sorakoznak a dobozok és zacskók.

És jó, hogy itt vannak a könyveim is végre, igaz, egyelőre nagyrészt dobozokban, mert ahelyett, hogy kipakolnám őket, itt ülök, és írok.

Általában nehéz Pollyannaként viselkednem, mert vagy azokon a dolgokon bánkódom, amik már elmúltak, vagy azok után vágyódom, amik még nincsenek. De most erőt veszek magamon, és örülni fogok annak, ami körülvesz. Saját lakás! Hát nem remek?

Nem tartozik a témához, de muszáj közzétennem Pali újabb énekmódosításait. Szóval, hallottatok már Paffról, a bűnös sárkányról? Vagy a török szultánról, kinek pumpáját leírni fölösleges szöveg? (Annak a szónak ugyanis, hogy "pompáját", semmi értelme nincs, ő pedig csak értelmes dolgokat hajlandó énekelni).